A Pásztor halála

  Fehérkéből igazi vezérkos lett. De soha sem felejtette el Bátort. Szeme mindig a Pásztoron csüggött, leste minden szavát és igyekezett végrehajtani akaratát. Tudta és megtanította a juhoknak, hogy a Pásztorban nemcsak gyönyörködni kell, hanem cselekedni, amit parancsol. Csak így lehet igazi juha a nyájnak a bárányból. Hűséges, okos, bátor vezérkos vált belőle. Szerette a csendet, amire anyja tanította, ilyenkor tanult fűtől, fától, kis hangyától, az egész csodálatos természettől. Szerette a Pásztort, és szerette a nyájat.

  Egy este, mikor a karámba érkeztek, a Pásztor magához szólította. Fehérke rosszat érzett finom ösztönével. Szíve ezt dobogta: Veszedelem… veszedelem…. – A juhok is érezték, nem feküdtek le, feszültséget szagoltak a levegőben. A karámon kívül lépések zaja, furcsa nesz. Visszafojtott beszélgetés, fáklyák fénye kúszik elő.

- Rád bízom a nyájat, Fehérke – szólt a Pásztor nagyon komolyan -, én most elmegyek.

- Hová mész, Pásztor?

- Elmegyek, és helyet készítek néktek. Az én Atyámnál sok hely van, de ha nem volna, én most elmegyek, és helyet készítek néktek. Oda, ahol Bátor van, és ahova igyekszünk mindnyájan.

- De miért, Pásztor?

- Kifizetni az adósságomat. A bűn bére a halál. Én elmegyek, hogy meghaljak helyettetek, hogy nektek örök életetek legyen az én Atyámnál. Jönnek a pásztorok, és követelik a váltságdíjat.

- És mi a váltságdíj, Pásztor? – Fehérke remegett, a torkát sírás fojtogatta.

- Az én vérem. Ez a váltságdíj értetek. Te vigyázz a nyájra! Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!

 Kinn az idegen pásztorok a karámhoz értek. Durva kiáltozásba kezdtek:

- Pásztor, gyere ki, fizesd meg a váltságdíjat!

- Jaj, ki ne menj, Pásztor! Ezek megölnek téged!

  A pásztor Fehérke fejére tette a kezét.

- Ennek így kell lennie. A jó Pásztor életét adja a juhaiért. De te ne félj! Én veletek maradok mindig. A világ végéig.

  Aztán mélyen a szemébe nézett, mint akkor Bátornak.

- Vigyázz a nyájra! – még egyszer végignézett a nyájon, megáldotta őket, és indult a kapu felé.

  Fehérke nézett utána, míg eltűnt a kapu mögött.

Ó, az az éjszaka! A borzalmak éjszakája. Felejthetetlen maradt minden juh számára. Megkínozták és megölték a Pásztort.

  Fehérke azt hitte, belepusztul. Legszívesebben odarohant volna, hogy öljék meg őt is, de engedelmeskednie kellett a Pásztor utolsó kívánságának: „Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!” És Bátor szava is ott remegett a szívében: „Vigyázz a nyájra!”

  Egész éjszaka dörgött az ég. Vaksötét volt. A juhok szorosan összebújtak, béna gomolyagba dermedtek.

- Bárcsak ne lenne holnap… bár csak ne lenne soha reggel! – nyöszörögte Fehérke.

  De mégis elmúlt az éjszaka, és vérvörösen kelt fel a nap. Összebújva, reszketve találta a nyájat. Fehérke is sírt, reszketett, tehetetlen, meggyötört, kétségbeesett volt. Mit kezdjen ezzel a szegény, árván maradt, meggyötört nyájjal, mikor maga is tele van félelemmel? Mi lesz a Pásztor nélkül?!

  Egyszer csak kinyílt a kapu. Fehérke nem akart hinni a fülének. Az a régi, az a drága hang hallatszott újra, amitől felengedett a juhok bénasága, s a szívükből most már felszabadult sírás tört elő. Az a hang, ami az életet jelentette minden juhnak, báránynak: a Pásztor hangja.

- Ne féljetek… én vagyok. Gyertek, kedveseim, indulhatunk.

  Fehérke hiába meresztgette a szemét, nem látott senkit.

- Pásztor – kiáltotta -, Pásztor, hol vagy?

- Mondtam, hogy nem hagylak el, sem el nem távozom tőled… itt vagyok veled a világ végezetéig. Induljatok!

- De nem látlak, Pásztor!

- De hallod a hangomat. Az én juhaim hallják az én hangom, én ismerem őket, és ők követnek engem.

- Követlek, Pásztor. Csak vezess! Légy velem, taníts a te utadra! Azon akarok járni, a te akaratodat akarom cselekedni! Hogy én is tudjam vezetni a nyájat, megtanítsam arra, amit a te követésedhez tudnia kell!

- MENAH… kövess engem, és figyelj! Induljatok! – hangzott a Pásztor szava, és Fehérke felemelte szép, kerek szarvú fejét, és megindult a Pásztor hangja után. Nem nézett hátra, de remegve figyelte, indul-e utána a nyáj. De a nyáj nem mozdult. Fehérke nem állt meg, indult ki a kapun, a szokott úton.

  Csendes, amint meglátta, hogy fia megindult, ő is összeszedte magát, indult. Fehérke egyszerre csak azt vette észre, hogy az egész nyáj szép rendben követi. Nem látta a Pásztort, de hallotta a hangját, és követte, amerre vezeti. Fehérkét pedig követte a nyáj.

- Hol vagy, Pásztor? Mutasd meg, merre menjek!

- Itt vagyok, Fehérke. Csak figyelj! És ne félj!

  A selymes füvek közül ki volt szedve minden mérges növény. A csendes vizek elkészítve várták őket. A karámban minden juh hallotta a Pásztor hangját a saját szívében, nem kellett egyenként hozzá menniük. Csak lehunyták a szemüket, és máris beszélgethettek vele. Így járták a hegyeket, fennsíkokat egyre nagyobb bátorsággal, összetartással.

  Fehérkének – amint elől ment – eszébe jutott az a nap, amikor a Pásztor énekelve ment mellette. Milyen boldog biztonság töltötte el mindannyiuk szívét. Énekelni kezdett. a nyáj először csak dúdolta, majd énekelte vele együtt:

            Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm,

            Füves legelőkön nyugtat engem és

            Csendes vizekhez terelget engem.

            Lelkemet megvidámítja.

            Az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért.

            Még ha a halál árnyékának völgyében járnék is,

            Nem félek, mert Te velem vagy.

            A Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.

            Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt,

            Elárasztod fejemet olajjal.

            Csordultig van poharam.

            Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem

            Életemnek minden napján,

            És az Úr házában lakozom örökké.

  Fehérke így vezette a nyájat hűségesen a Pásztor nyomában, ahogyan megígérte a jó Pásztornak és felejthetetlen barátjának, Bátornak.

  És haladt a nyáj hegyre fel, völgybe le, sziklán, szakadékon, fennsíkon át a mennyei karám felé, hazafelé.