Amint Fehérke és Bátor a víz tiszta tükrében nézték magukat, Fehérke bátortalanul és a kudarctól még mindig szégyenkezve szólította meg Bátort.

- Te nem vetsz meg engem?

- Mért vetnélek meg?

- Mert figyelmetlen és engedetlen voltam – hajtotta le fejét Fehérke -, de már tudom, hogy a juhok csak csendes és kristálytiszta vízből isznak.

- Ugyan – nevetett Bátor -, ezen csaknem mindnyájan keresztülmentünk. Csak van, aki a maga bőrén szerez tapasztalatokat és van, aki odafigyel. És azt tudod-e, hogy tiszta, csendes források csak a mélyszakadékok alján, szurdokok fenekén találhatók, de nagyon nehéz őket megtalálni.

- Tényleg? – csodálkozott Fehérke.

- Tényleg – bizonygatta Bátor -, de a mi Pásztorunk jól ismeri a vidéket, tudja, hol vannak ezek, és odavezet. Bizony nehezen járható, meredek utakon kell oda leereszkedni, s ezek az utak veszélyesek.

- Mért kell arra menni? Nem lehet kényelmesebb úton, kerülővel elérni?

- A kényelmes utak a pusztasághoz vezetnek – tanította türelmesen Bátor a kis bárányt -, ahol nemcsak hogy víz nincs, hanem a tikkasztó hőségben még a legelő is kiszárad. A források és csendesen csordogáló patakocskák mellett pedig a legelő is pompás. Aztán a meredek, hegyi ösvényeket járva edzettek, erősek lesznek a juhok.

Hirtelen összezavarodott a víz, és széttört kettőjük tükörképe. Izgága irigyen figyelte bizalmas beszélgetésüket, és lábával belevágott a kis tavacskába. Fehérke szívében megint fellobbant az az előbbi, ismeretlen érzés, amit nem tudott megmagyarázni. 

  De Bátor nem törődött Izgágával. Fejét felemelte, és a messze magasodó hegy teteje felé nézve folytatta a beszélgetést.

- Meg aztán, ezeken az utakon lehet feljutni a fennsíkhoz.

  Bátor olyan ünnepélyesen ejtette ki azt a szót: fennsík, hogy Fehérke már nem is törődött a szakadékokkal, szurdokokkal, csak egy érdekelte:

- Mi az a fennsík? Mi van ott? – kérdezte izgatottan – Valami nagyon jó lehet, ha ennyi fáradtságot elviselnek érte – gondolta.

- Minden! Minden! – lelkesedett Bátor. – A legjobb legelő, a legtisztább forrás, jó erős, tüskés bozótok, amik kifésülik bundánkból az élősdieket; kellemes, hűs, árnyat adó fák, amelyeknek az árnyékában leheveredhet a nyáj kérődzni. De a legeslegjobb a Pásztorral beszélgetni… ráteszi a kezét a fejemre, és az olyan jó… elmondhatok neki mindent…

- Mi mindent?

- Hát például a zuhogó patakot.

Bátor telibe talált. Fehérkéből egy csapásra eltűnt a lelkesedés. Mi lehet abban olyan jó, ha a bárány arról beszél, ami a leg… ami a legesleg…, szóval, amiről éppen nem akar beszélni – gondolta, de nem mondta ki. Zavartan pislogott jobbra-balra, mire meglátta Izgágát.

- Ez az undok Izgága meg azt mondta, hogy buta vagyok, és úgy kell nekem – és fejével Izgága felé bökött. Majd, hogy megnyerje Bátor barátságát, így folytatta. – Én soha sem leszek olyan, mint ő, én olyan akarok lenni, mint te vagy. – Kíváncsian várta Bátor elismerő válaszát.

Bátor azonban nagyon komoly lett.

- Én soha sem vetettem meg és nem néztem le senkit - mondta, és mélyen Fehérke szemébe nézett. – Izgágának nagyon nehéz természete van. Sokat küzd ellene – kicsit gondolkodott -, könnyű azt szeretni, akinek olyan jó természete van, mint a mamádnak, Csendesnek. De Izgága jobban rá van szorulva a szeretetünkre és a segítségünkre, hogy megszabaduljon rossz természetétől.

- Még hogy én szeressem Izgágát?!! Mikor ő sem szeret engem! Azt mondta, úgy kell nekem!

- Vigyázz, kis barátom – Bátor hangjában különös aggodalom csengett -, a gőg és az önhittség sokkal nagyobb veszedelem, mint a zuhogó patak! Vigyázz, nehogy a magad bőrén kelljen ezt megtapasztalnod! – Mélyen Fehérke szemébe nézett.

- Ó, milyen gyönyörű szeme van! – gondolta Fehérke. – Hogy sugárzik belőle a szeretet! Az enyémből meg az sugárzik, hogy ki nem állhatom Izgágát – s gyorsan lesütötte a szemét, ott hagyta Bátort, és visszament az anyja mellé.

- Nem jössz, kiskomám?

- Hová?

- A Pásztorhoz.

- Most nem, nem akarom mástól elvenni az időt – és mélyen elpirult, mert nem mondott igazat. Ha most odamenne, meg kellene mondania, hogy nem szereti Izgágát – és akkor mit gondolna róla a Pásztor. – Majd a fennsíkon.

- Ó, a fennsík még messze van. Ki kell használni az időt, ha lehet a Pásztorral beszélgetni – és Bátor odasietett Pásztorához.

Fehérke leheveredett anyja mellé. Egy darabig nézte, hogy a Pásztor hogy teszi Bátor fejére a kezét, és beszélget vele. Az arca néha nagyon komoly, máskor boldogan felragyog.

- Mama – kérdezte -, te szereted a fennsíkot?

- Igen – felelt Csendes -, azt mindenki szereti.

Csendes valóban nagyon szeretett a fennsíkon lenni. Talán a zöld fű miatt, ami ott a legfinomabb, talán, mert a fárasztó út után pihenést jelentett, talán a meghitt beszélgetésekért a Pásztorral, vagy mindez együtt jelentette a csúcspontot, bár volt még valami – amint így elgondolkodott rajta -, a csend. Sehol nem volt olyan áhítatos, mély csend, mint a fennsíkon.

- Mama – szólalt meg Fehérke, mert észrevette, hogy anyja nagyon figyel valamit a fűben -, mit nézel ott?

- Ezt a kis hangyát. – Fehérke is megkereste a tekintetével a pici állatot, amely egy kiszáradt cserebogarat cipelt. – Nézd – folytatta Csendes -, milyen könnyedén viszi a testénél sokkal nagyobb terhét!

- Tényleg!

- Már régen figyelem. Először körüljárta, meglökdöste, megfogta, alábújt, próbálgatta, hogyan tudná megemelni. Aztán megtalálta azt a pontot, ahol egyensúlyban van. Ügyesen felemelte, és azóta viszi büszkén, győzelmesen.

Fehérke elámult. Milyen okos az ő mamája! Mi mindent tud még a hangyáról is! Ezt nem is gondolta.

- Hát még ha látnád a palotáját! – folytatta Csendes. – Nemrég láttam egy szétdúlt hangyabolyt, hogy mentették a tojásaikat! Csak bámultam, mit tudnak ezek a parányi művészek! Az egyik emeleten élelmet tárolnak, a másikon a tojásaikat, a harmadikon a növendékeket tanítják, a kicsinyeiket gondozzák, a negyediken a katonák kiképzése folyik. Akármeddig elnéztem volna, de nagyon hamar beépítették a támadt rést, eltűntek a szemem elől. „Menj a hangyához, te rest, és tanulj tőle!” – mondja az aranymondás.

- Te még ezt is tudod?

Csend lett. Mindketten a hangyát nézték. De Fehérke fejében sok minden forgott. Tulajdonképpen nem is ismerte az anyját. Nem tudta, mit gondol, mit érez.

- Mama – szólította meg ismét -, én azt hittem, téged azért hívnak Csendesnek, mert mindig hallgatsz.

- Nem, hanem azért, mert szeretem a csendet… tudod, a csend a legjobb tanítómester.

- Tanítómester?

- Igen. Amikor minden elhallgat, megszólal a csend. A virágok, a fák, a felhők, a szél, és tanítanak.

- Mire tanítanak?

- Mind, mind a GAZDÁRÓL beszél.

- A gazdáról? – csodálkozott Fehérke. Ő még semmit sem tudott a Gazdáról. Csak nézte anyját. Milyen szép és szelíd… eddig még nem is vettem észre, hogy milyen szép és okos az én anyukám. Én is ilyen akarok lenni… egyenes és tiszta, mit Bátor, szelíd és okos, mint a mama… majd engem is megtanít a csend – gondolta -, és mélyen elaludt.

  Hirtelen felriadt. Azt álmodta, hogy elragadta a folyó, és hatalmas, tajtékos hullámhátán vitte, vitte… hiába kiáltozott, a Pásztor sem volt sehol. Szája, bendője tele volt vízzel, fuldoklott…

- Mamaaa!! – Jaj, de jó, hogy felébredtem!

- Mi történt, kicsim? Rosszat álmodtál?

- Jaj, igen, mama… - felugrott. – Oda is megyek a Pásztorhoz, és elmondom neki… hogy… - de már késő volt. A Pásztor már felállt, s a nyáj is készülődött. Fehérke is a helyére ment, mert indultak tovább a fennsík felé. Majd a fennsíkon. Ott elmondom…

- Rossz kedved van? – fürkészte Csendes kisfia arcát.

- Á, csak rosszat álmodtam – dünnyögte.

  A Pásztor újra a karjára vette. Fehérke fáradt volt és álmos. A Pásztor léptei egyenletesen ringatták.

- El kellene mondanom… Izgágát… most el kellene mondanom… - és elaludt.

  Csendesen haladt a nyáj, míg elértek a sziklás hegyekhez, hegyre föl, völgybe le. Fehérke szeméből elröppent az álom. Figyelte az új tájat, mely új izgalmakat ígért. Félelmetes sziklafalak emelkedtek kétoldalt, a keskeny ösvényen a juhok csak libasorban haladhattak.

- Látod? Az ott a Halálárnyékának völgye – mutatott a Pásztor botjával a sötéten húzódó, sziklás völgy felé.

  Halál… már ismerem ezt a szót – gondolta -, és végigborzolta a hideg a hátát. – Egyszer már megmarkolta a szívemet a zuhogó patakban. – Szorosan odasimult a Pásztorhoz. – De jó, hogy a Pásztor visz át a völgyön, különben meghalnék a félelemtől.

  Ha tudta volna, hogy nem a Pásztor vállán megy át a völgyön, talán el sem indult volna. De nem tudta előre. Mint ahogy azt sem tudta, hogy az ő csapdáját is elkészítette, felállította már a gonosz ellenség, és hogy abba belesétál figyelmetlenül. Ha talán idejében odamegy a Pásztorhoz és elmondja neki, hogy az a két csúnya szó, amitől Bátor féltette őt, már befészkelődött a szívébe: a Gőg és az Önhittség – akkor a Pásztor figyelmezteti a nagy veszélyre. Ha legalább most, ott a karján elmondja neki… de csak Izgágát és Dühöst figyelte… és a gyűlölet csírája már kibomlott a szívében.

  A szakadékhoz értek. Itt mentette meg Bátor Gyámoltalan életét. A juhok megálltak. A Pásztor átment a pallón, vállán Fehérkével, aki lepillantott a szakadékba, és menten szédülés és émelygés fogta el. Milyen szédítő mélység! Szerencsére, nem volt hosszú az út, csak olyan, mint a Pásztor botja. Ahogy átértek, a Pásztor letette Fehérkét, és visszanyújtotta botját a szakadék felé eső oldalán. A bot korlátként szolgált, így a reszkető juhoknak biztonságot adott az átjutáshoz. De nem indultak. Bátort nézték, tőle várták a jelet. Bátor feltartotta szép, kerek fejét, és nyugodtan, bátran átment a veszedelmes útszakaszon. A juhok pedig utána, egyenként. Nem is lett volna semmi baj, ha a soron következő Dühös elé oda nem tolakszik Izgága. Dühös ráförmedt, vissza akarta utasítani a helyére a rendetlenkedőt, de az mindenáron meg akarta előzni, a dulakodásnak szörnyű következménye lett. Dühös még bele tudott kapaszkodni a Pásztor botjába, de Izgága… bizony belezuhant a szakadékba.

  A rémült, néma csendben szinte remegett a levegő. Fehérke úgy érezte, megmerevedtek, megbénultak az izmai. A torkában kemény követ érzett. Se mozdulni, se szólni nem tudott. De így voltak a többiek is.

  De nem a Pásztor! Gyorsan ledobta övét, és Fehérke legnagyobb rémületére a sziklapárkányhoz lépett. A rémület kioldotta Fehérke torkát:

- Jaj, neee… - sikoltotta -, ne Pásztor…,lezuhansz és mi lesz velem!

  De a Pásztor nem figyelt rá. A szikla repedéseibe kapaszkodva, lábát a kiálló sziklához megvetve ereszkedett lefelé.

  És Fehérke szívében megszületett a gyűlölet. Dühöst meghazudtoló haraggal tört ki Izgága ellen.

- Ne menj utána, Pásztor!… Nem érdemli meg!… A maga engedetlensége miatt került a szakadékba… úgy kell neki!… Egyék meg a keselyük!…

- Elhallgass! – Bátor szarva hegyes volt, és Fehérke nyomban éles fájdalmat érzett az oldalában. Ahogy visszanézett, Bátor szeme kemény volt és rendreutasító. Elhallgatott. Torkában ismét ott érezte a követ, izmaiban a merevséget, csak nézte a szédítő mélység fölött lefelé ereszkedő Pásztort, amíg látta.

  Rettenetesen hosszúnak tűnt az idő, míg a Pásztor felhozta a sok sebből vérző, törött lábú Izgágát a szakadékból. A juhokban felengedett a görcs, Fehérke is kiengedett, csak mintha a kő, ami eddig a torkában volt, most a szívét nyomná. Félve pillantott Bátorra, akinek a szarva nyoma még mindig ott sajgott az oldalában. Érezte, hogy Bátor barátságát elvesztette. Odaoldalgott a Pásztorhoz és várta, hogy felvegye. Majd a karján elmond mindent és elsírja bánatát… hiszen belőle csak a Pásztor utáni féltés beszélt. Elmondja neki, hogy nem szereti Izgágát és… és…

  De nem így történt. A Pásztor az elképedt Fehérke előtt Izgágát vette a vállára.

- És… én?! – kiáltotta, nem akarva hinni a szemének.

- Izgágának eltörött a lába, nem tud menni – mondta a Pásztor, és ahogy Fehérkére nézett, a szeme nagyon szomorú volt.

- De Izgága rossz volt és engedetlen… én pedig… én pedig… jó és engedelmes vagyok… és… és… olyan akarok lenni, mint Bátor. – heves zokogásban tört ki. – Mégis őt viszed?… Ez… igazságtalanság!…

  Valaki taszított rajta. Nem nézett fel, tudta, hogy Bátor volt.

- Gyerünk! – hallatszott a vezérkos szigorú hangja. – A helyedre!

  Fehérke a helyére botorkált. Nem értette, mi történt körülötte. Miért bántják? Hiszen neki van igaza. Igen. Minden, ami körülötte történik, igazságtalanság! Érdemes jónak lenni?! Lemegy érte a szakadékba. Meg sem veri, meg sem szidja. A vállán viszi. Pedig rosszat tett, amióta csak él. A neve is Izgága. Gyűlölöm. Igen, gyűlölöm… És Bátor még őt bántja… goromba hozzá… lökdösi… igazságtalanság!… Igazságtalanság…

- Hallgass!

Csak most vette észre, hogy hangosan gondolkodik. Még az anyja is… Őt nem érti meg senki… senki… El is megy innen.

  Elhúzódott az anyja mellől. 

  Így azonban más juh helyére került, de ez tovább lökte, mert vissza akart jutni a saját helyére. Mire észrevette magát, már kint volt a szélen. Egy pillanatra megtorpant.

- Oda se pajtás, fel a fejjel!

- Te ki vagy?

- Kíváncsi a nevem.

- Velem igazságtalanul bántak.

- Igazad van pedig. Nekem elhiheted. Én figyeltelek – hízelgett a szélen haladó apró szemű juh. Én ismerem ezt az érzést, és veled érzek.

- Kössz, ez igazán szép tőled!

- Tudod, nem is olyan rossz itt a szélén. Itt annyi mindent láthatsz, amit el sem tudsz képzelni. Maradj velem! Sokat mesélek majd. Hidd el, én igazán jó barátod leszek.

- Jó. – egyezett bele Fehérke az új barátság megkötésébe. Úgy érezte, most talált igazi barátot magának, Bátor pedig maradjon meg magának! Először idegesítette Kíváncsi sok fecsegése, később azonban felkeltette érdeklődését, amit hallott.

  Annyit nem értett még a világból, és végre volt valaki, aki minden kérdésére felelt. Néha úgy érezte, mintha Kíváncsi nem mondott volna mindig igazat, de ezt a gondolatot elhessegette magától.

- Mondd, te nem félsz a Halálárnyékának völgyében?

- Ugyan, mitől félnék? – hencegett kíváncsi. A Pásztor úgyis előremegy, és hosszú botjával belekotor minden barlangba, résbe. Ha előugrana valami vadállatféle - zutty – fejbekólintja.

- Zutty?!

- Zutty, oda neki, a macskabajszát!

  Ezen nagyot nevettek mindketten. Kíváncsinak tetszett az új barát és jópofáskodott.

- Így tisztítja meg az utat. Mikor már nincs veszély, kiált egy nagyot, Bátor nekiiramodik, mi meg utána… Ennyi az egész. Ettől igazán nincs mit félni. – mondta.

- Mondd, te már láttál vadállatot?

- Tudod, azt gondolom, hogy csak ijesztgetnek vele minket. „Ne légy rossz, mert akkor jön a vadállat és felfal.” Tulajdonképpen vadállat nincs is. – Kíváncsi kárörömmel nézte Fehérke elképedését, és magabiztosan folytatta: - Én már régen itt megyek a szélen, gyakran bekukkantok egy-egy bokorba, ahol azoknak a vadállatoknak lenniük kellene, de soha… érted, sohasem láttam egy fia vadállatot sem… bizony… még egy ilyen icike-picike sakált sem.

- Hát oroszlánt?

- Oroszlán?! Ugyan… az csak mese… nekem elhiheted, pajtás.

  Fehérke elbizonytalanodott. Valami belülről azt súgta, ne higgyen újdonsült barátjának, aki túl sokat fecseg. „Vigyázz, nehogy a magad bőrén kelljen megtapasztalnod!” – jutott eszébe Bátor szava. De mindjárt eszébe jutott a „kemény” szarva is: „Gyerünk!”

- És Bátor? – kérdezte.

  Kíváncsi megérezte Fehérke bizonytalanságát, és sietett megnyerni a maga számára a kisbárány barátságát, ehhez pedig az kellett, hogy kiábrándítsa Bátorból.

- Bátor!!! Ugyan, az csak egy beképzelt kos. Azt hiszi, ő a világ közepe… mert ő a vezérkos…. Ne hallgass rá!

  Fehérkének újra megfájdult az oldala, ahol Bátor megbökte. Újra megfájdult a szíve és nagy sóhajjal sajnálta önmagát.

- Én meg olyan akartam lenni, mint ő.

- A világért sem! – kiáltott fel szenvedélyesen Kíváncsi, és úgy érezte, Bátor ki van ütve. – Nézd, most is hogy föltartja a fejét, mintha ő lenne a Pásztor. – és hogy végképp magához kösse kis barátját, bizalmasan hozzáhajolt: - Ide figyelj, tudsz titkot tartani?

- Tudok. – Fehérkének nagyon imponált, hogy ez a felnőtt juh beavatja a titokba, meg aztán izgatta is a titok.

- Én leleplezem a hazugságaikat!

- Micsodaaaa?

- Bebizonyítom, hogy nincs vadállat!

- Bebizonyítod?… Hogyan?!…

- Előrelopakodom a Halálárnyékának völgyében, és bemegyek egy barlangba.

- Mit csinálsz?! – Fehérkének még a lélegzete is elállt.

- Úgy is már olyan kíváncsi vagyok, milyen lehet egy barlang belülről.

  Szegény Fehérke halálra rémült még a gondolattól is.

- Jaj, azt ne tedd! – kérlelte új barátját.

- Miért ne?! Vagyok én is olyan bátor, mint a vezérkos! Látod, ő csak átrohan a völgyön, de én…

- És ha mégis van?!

- Micsoda?

- Vadállat. Mondjuk, egy oroszlán.

- Nincs, ha mondom! Én még nem láttam!

- Attól még lehet – gondolta Fehérke, de hangosan csak ennyit mondott: - Te tudod. A Halálárnyékának völgyében még Bátor is fél.

- Na látod… és még Bátornak hívatja magát.

  Fehérke megingott. Már nem volt biztos abban, hogy új barátjának igaza van, és helyesen cselekszik. Az a titokzatos hang, amit eddig elnyomott a belsejében, most erőre kapott. Eszébe jutott a karámbeli éjszaka, amikor a Pásztor Bátor felhasadt oldalát ápolta, ami azért sérült meg, mert megmentette a szakadékba zuhanástól Gyámoltalant. Hogy is mondta akkor Merésznek? „Más a bátorság és más a vakmerőség!” – Bátor igenis bátor, és a mama meg a Pásztor közelében sokkal biztonságosabban érzem magam, mint a vagánykodó Kíváncsi mellett, itt a szélen.

  Kíváncsi is megérezte, hogy túllőtt a célon, kissé meglökte, hogy újra magára a figyelmét.

- Már itt is vagyunk… ez a Halálárnyékának völgye.

  Fehérke megtorpant. De megállt a nyáj is. A hatalmas fekete sziklák sötéten nyújtózkodtak, hogy eltakarják a napot, és árnyékba borítsák az átvezető utat, eltakarva az alattomosan meglapuló ragadozókat. A Pásztor megigazította buzogányát, és előrement a sötét völgyszorosba.

- Na, jössz velem? – kérdezte Kíváncsi.

- Ne… ne… haragudj… nem megyek… én még olyan kicsi vagyok… és

- Te gyáva vagy, akárcsak a magát Bátornak nevező barátod. – Kíváncsi hangja megvető volt.

- Nem, tudom, hogy nem vagyok gyáva. És Bátor sem… csak… még… nem tudom, hogy… mi a jó és mi a rossz… de egy biztos, nem árullak el… becs szóra.

- Eredj anyád mellé, te anyámbarikája. –

  Kíváncsi fölényeskedő modora és bántó hanghordozása megalázó volt. Fehérke mélyen megbántott önérzete újabb sebet kapott, de nem volt ideje most önmagát sajnálgatni. A félelme mindennél nagyobb volt. Gyorsan vissza a mamához, Bátorhoz, súgta erőre kapott lelkiismerete, és már tolakodott is vissza a maga helyére. Anyja nyugtalanul topogott, s mikor meglátta, felragyogott a szeme.

- Ugyan, hol voltál? – kérdezte kissé szemrehányó hangon, de Fehérke megkönnyebbülésére nem volt idő a válaszra, mert a Pásztor elkiáltotta magát, és Bátor megiramodott az ásító barlangok között vezető keskeny úton és utána, amilyen gyorsan csak tudtak, rohantak a juhok, köztük Csendes és Fehérke is, aki futás közben egy pillanatra felnézve látta a Pásztort, amint feszült figyelemmel állt egy kiálló magaslaton, egy barlang előtt. Kezében készenlétben tartotta buzogányát.

- Kíváncsinak igaza volt. Nem kell félni… amíg a Pásztor így látjuk, ő megvéd minket minden veszedelemtől.

  Mégis mennyire megkönnyebbült, mikor kiértek a völgyből a fényre, s maguk mögött hagyták a sötét szurdokot.

- Megvan mindenki? – kérdezte Bátor megszemlélve a lihegő nyájat, de válasz helyett hatalmas ordítás reszkettette meg a levegőt. Fehérkének nem kellett kérdezősködnie, tudta, hogy Kíváncsi tévedett: van vadállat!

- Kíváncsi – kiáltotta rémülten Bátor felé – a barlangban van! – és nem érezte árulónak magát, amiért megmondta Kíváncsi titkát. A rémület beléfojtotta a szót, a szoros bejáratánál megjelent egy oroszlán, szájában Kíváncsival. A juhok megnémultak, szoborrá merevedtek.

  Csak Bátor nem. Leszegte kerek szarvú fejét, és rohant előre, az oroszlán felé. Az, látva az új veszedelmet, elengedte ájult áldozatát, és Bátorra vetette magát. De akkor egy buzogány zúgott a levegőben, és az oroszlán elterült a földön.

- Megsérültél, Bátor? – kérdezte nagy szeretettel a Pásztor, és talpra segítette a vérző vezérkost. A kérdésre kérdés volt a felelet:

- Mi van Kíváncsival? – kérdezte aggódva Bátor.

- Már észre tért és tudja, hogy van vadállat.

- Bocsáss meg… kérlek… bocsáss meg, Pásztor… - sírta Kíváncsi. – Köszönöm, Bátor… - és visszatámolygott sántikálva a helyére. Fejét oly mélyre süllyesztette, hogy szinte a földet érte az orra.

  Fehérke egész testében reszketett. Milyen jó, hogy hallgatott arra a belső, titokzatos érzésre, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Mi lett volna, ha Kíváncsival tart?… Tehát van vadállat. Van gonosz, aki szüntelenül leselkedik a kíváncsi, figyelmetlen bárányra. És azt is megtanulta, hogy mi a bátorság. Amit Bátor tett: saját élete kockáztatásával siet a másik megmentésére.

- Jaj, mamám – sóhajtotta.

- Légy nyugodt, kicsinyem, nincs már semmi baj – nyugtatta Csendes -, csak arra kérlek, ne hagyd el máskor a helyedet.

- Nem, mamám – ígérte Fehérke.

- Sietnünk kell. Még hosszú az út, és sok időt elvesztettünk. – A Pásztor elindult, de látva, hogy Bátor és Kíváncsi sérüléseik miatt csak nagy erőfeszítéssel tudnak lépést tartani – lassított.

- A kútnál siessetek inni, különben ma sem érünk időben haza.

- Haza… - sóhajtotta Fehérke, és forró vágy fogta el a karám után. Nagyon fáradtnak érezte magát. Vágyakozva tekintett a Pásztor karja felé, de ott most Izgága pihegett. Feje, lábai lógtak, orra száraz, szeme csillogott a láztól, halkan nyöszörgött. – Szegényke – gondolta -, tényleg nagyon beteg, igazán nem tud menni – sajnálta Fehérke, és összeszedte minden erejét, hogy le ne maradjon a helyéről.

  A nyáj egy hang nélkül hömpölygött le a lapályra. Ott friss vizű kút várta őket, de már messziről látták, hogy több nyáj is vár már a kút körül. Itt nem sok időt tudnak megtakarítani, hiszen várni kell, míg sorra kerülnek. Itt új szót kellett volna megtanulnia: türelem. Hamarosan rájött, ezt nemcsak megtanulni, gyakorolni is kell, mert nem megy egyszerre. Fáradt is volt, szomjas is, és bármilyen érdekes is volt az idegen nyáj, az idegen pásztorok látványa nyugtalanította. Míg a többi juh csendes nyugalommal figyelte, hogyan húzzák a pásztorok a kútból a vizet és öntik a hosszú vályúba, és hogy a vályú mellett a bárányok mind összekeverednek, ő csak topogott, és mindenféle gondolatok forogtak a fejében:

- Hogyan fogja kiválasztani minden pásztor a maga juhát, hiszen annyira összekeveredtek, és olyan egyformák? – Meg szerette volna kérdezni, de nem merte. Bátor szeme csillogott a láztól, és bundája egyre nagyobb területen pirosodott meg a szivárgó vértől. Csendes is maga elé nézett, szomorú volt. Fehérke tudta, hogy miatta. Megszomorította anyját, a Pásztort, Bátort. Amint megállt a nyáj, Kíváncsi lerogyott, az ő bundája is piros volt a vértől. Gyenge volt, reszketett az átélt borzalmaktól is.

- Mindennek ő az oka – dohogott magában Fehérke -, ostoba birka, még hogy nincs vadállat… miket összehordott… én meg bevettem… elcsábított a meséjével…. Még hogy a vezérkos gyáva és nagyképű… hogy nekiment az oroszlánnak! Csaknem ottveszett. Ha a Pásztor nem lép közbe idejében… és miatta… Kíváncsi miatt… én bizony hagytam volna, hogy egye meg az oroszlán!… Körülnézett, nem látja-e valaki, mire gondol. Csaknem én is az oroszlán vacsorája lettem. Dühös volt kíváncsira. Ő az oka, hogy haragszik rám a mama, szomorú miattam a Pásztor… mindennek ő az oka, hogy lázas, beteg Bátor…, hogy nem ér haza a nyáj időben a karámba… a karámba, ahol békesség, biztonság van, ahol szépen süt a hold, ahol olyan jót lehet aludni…

  A kúthoz értek. Fehérke egyszerre nagyon szomjas lett. Tolakodni kezdett, így hamarabb ért a vályúhoz, amelynek a másik oldalán még idegen juhok ittak. Ahogy belehajolt a vályúba, a szemben levő idegen juh félrelökte a fejét:

- Ne tolakodj! Várj a sorodra! Te kis pimasz!

  A kis bárányból egy pillanat alatt kirobbant minden eddigi feszültség, felhördült, és fejét olyan dühvel csapta az idegen fejéhez, hogy annak az orra elmerült a vízben. De csak egy pillanatra. Aztán mindketten dühösen összecsaptak.

- Teeee… gőgös, felfuvalkodott… ostoba… gyáva… - szórta Fehérke Kíváncsitól tanult szókincsét, megtoldva jó nagy döfésekkel. A másik sem volt rest. Az ő szókincse csúnyább és gazdagabb volt, az ereje is nagyobb. Fehérke kisebb volt nála és nem volt jártas a verekedésben sem. Hirtelen akkorát kapott a fejére, hogy szédülten a vályú alá bukott.

- Mama!! – kiáltotta, de ahogy kitisztult a látása, csupa idegen juhot látott maga körül.

- Mamaaa! – kiáltotta ismét, és rémülten felugrott. De hiába forgolódott, se a mama, se a Pásztor, se Bátor… se senki a nyájból.

- Mamaaaaa! – sikoltotta kétségbeesetten…. – Pásztor!… - De a nyáj már messze járt. Hiszen mindenki sietett, hogy hamar hazaérjenek a karámba.

- Mi az? Mi van itt? – lépett oda az idegen pásztor, akinek érdes, bántó hangja volt, amitől minden ízében remegni kezdett.

- Ez a kerge birka lemaradt a nyájtól. Velem akart verekedni, hát adtam neki.

- Jól tetted … á… a jó Pásztor nyájából való… jó erős, fiatal bárány – tapogatta, vizsgálgatta az idegen pásztor. Még jó, hogy nem vette észre. Így most már te az enyém vagy.

- Én soha! – kiáltott Fehérke, és futni próbált. De megtorpant. Hova? Merre? Minden idegen, fogalma sem volt, hol van, merre fusson. Úgy érezte, hogy gyökeret vert a lába, mozdulni sem tudott. Az idegen pásztor pedig megtüzesítette botja végét és felé közeledett. Aztán először a bundája égett, majd a bőrén, a húsán érzett kegyetlen fájdalmat. A fájdalom, a rémület, a kétségbeesés úgy megbénította, hogy egy hang sem jött ki a torkán. A szenvedéstől megbénultan tűrte, hogy az idegen pásztor rásüsse bélyegét.

- Így ni – vigyorgott a pásztor elégedetten -, most már az enyém vagy. El nem vehet tőlem senki. Rajtad van a bélyegem. Meg ne próbálj szökni, mert széttépetlek a kutyákkal! Mehetünk!

  Fehérke azonban még mindig nem tudott megmozdulni. Csak reszketett egész testében. Mintha a lelkére égették volna azt a bélyeget, amit az oldalára sütöttek. Sehogy sem tudta felfogni, hogy mi történt vele és körülötte. Még mindig azt remélte, hogy jön a Pásztor és felveszi a vállára, Bátor pedig szétökleli ezt a piszkos csürhét, és ő ismét ott haladhat Csendes és Bátor nyomában a jó Pásztor oldalán, a maga helyén.

  Az idegen pásztor indulni akart, és botjával odavágott Fehérke sebzett oldalára.

- Nem hallod?! Indulunk!

  Értetlenül bámult a botra. Sohasem gondolta volna, hogy azzal a bottal, ami a jó Pásztor kezében a biztonságot, a vigasztalást jelentette, meg is lehet ütni a bárányt. Egyszerre kivilágosodott az agyában helyzetének reménytelensége. Mindennek vége. Feje fájt a verekedéstől, oldalán égett az idegen pásztor bélyege. Menni kell, mert az idegen pásztor botja fenyegetően emelkedik a levegőbe. Elindult. Ez az egyetlen ésszerű dolog: menni a nyájjal. Hogy azután mi lesz, arra nem is mert gondolni. A mellette haladók lökdösték, bökdösték. Gondolta, megpróbál lemaradni, de újabb veszedelem várt rá, megismerkedett a kutyák marásával, éles fogaik véres, fájdalmas nyomával. Mindennek vége. Nem is mert gondolkodni. Ténfergett, sodródott a nyájjal, fáradtságtól, fájdalomtól, kétségbeeséstől meggyötörve csak nyöszörgött:

- Haza akarok menni… haza akarok menni… az én nyájamba… az én Pásztoromhoz… az én helyemre… - Könnyei folytak az arcán. – Én meghalok… elpusztulok az idegen nyájban…

 (folytatása legközelebb)