Az új élet

  Fehérke kedves biztatásra ébredt.

- Talpra, kis barátom, indulunk! – Tekintete Bátor ragyogó tekintetével találkozott. Bár Bátor arca kissé törődött volt, nyakán és oldalán még látszottak a sebek, mégis friss volt, szolgálatra kész.

- Új helyed lesz, így rendelkezett a Pásztor.

  Fehérke elszomorodott. – Biztosan a szélén. Kíváncsi mellett. Megérdemlem – gondolta lehajtott fejjel -, meg a szidást is, amit most kapok. – Most bánta csak igazán, hogy elhagyta jó helyét, anyja mellett, ahol biztonságban érezte magát. De Bátor szeme barátságosan és biztatóan mosolygott.

- Mellettem. A sérüléseim miatt kissé legyengültem. Szükségem van segítségre.

- Segítségre?!…Az én segítségemre?…Hát nem haragszol?

- Ugyan! Nagyon örülök, hogy megkerültél. Nagyon aggódtam érted.

  Fehérke nem értette. Logikus gondolkodás szerint most büntetésből a szélére kellene mennie, és hosszú ideig szólni sem szabadna hozzá senkinek. Őt pedig szolgálatra rendeli a Pásztor. Bátor mellé. Megbízik benne. Hisz neki. Pedig még ki sem mondta, csak a lelkében fogalmazódott meg egy nagy, komoly fogadalom, hogy egész életét a Pásztornak fogja felajánlani.

- Most már nagyon fogok vigyázni – ígérte Bátornak -, megtanultam a magam bőrén. Kérlek, Bátor, segíts nekem, hogy olyan lehessek, mint te.

- Segítek. Megtanítalak mindenre, amire szükséged lesz ahhoz, hogy segíthess a Pásztornak. – mondta Bátor.

  Így is lett. Fehérke el nem mozdult Bátor mellől. Rengeteget beszélgettek. Bátor megtanította mindenre, és Fehérke megtanult mindent. Figyelt. Meglátta a legapróbb dolgokat is. Csodálatos életet ismert meg. Mennyi izgalom, harc, öröm és boldogság fért bele egy napba! Mennyi titkot ismert meg, és mennyi minden maradt még titok előtte, amit nem értett, de szeretett volna megérteni. A Pásztorral is sokat beszélgetett, ezek voltak a legemlékezetesebb percek, később órák, meghitt együtt töltött idők. Soha nem kívánhatott volna gazdagabb, tartalmasabb életet magának.

  Egy nap, mikor a kis tavacskában nézték magukat, Fehérke boldog meglepetéssel fedezte fel formás, szép szarvát a fején.

- Mégis olyan leszek, mint Bátor – a vezérkos is mosolygott, biztosan ő is erre gondolt. – Tudod, hogy hívtak engem az idegen nyájban? – kérdezte Fehérke. – Elveszettnek.

  Bátor megértette, hogy Fehérke arra gondol, hogy ő nem volt elveszett, ezért nem lehet olyan, mint ő. És Fehérke csodálkozására ezt mondta:

- Mindnyájan elveszettek voltunk. Mindegyikünket a Pásztor talált meg. Ugye, most csodálkozol? Mikor akkora voltam, mint te, nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az utat szegélyező bokrok mögött. Mindig a szélén bóklásztam, de nem mertem megnézni. Egyszer azonban mégis a kíváncsiság győzött. Megkerültem a bokrot. Nekem úgy tűnt, ott sokkal jobb ízű fű nő. Habzsolni kezdtem. Mire vissza akartam kerülni, nem tudtam, hol vagyok. Eltévedtem. Nagyon megijedtem, kiabálni kezdtem, de csak a vadkutyák hallották meg, és kegyetlenül megzavartak. Rohantam és kiáltotttam: Pásztooor! Segíts!… és egyszer csak a Pásztor karjában találtam magam. – Bátor elhallgatott. Nagy csend lett közöttük. – Hát így volt, kiskomám… most csalódtál, ugye?

- Nem. – volt a határozott felelet -, most értem meg Kíváncsit.

- Igen… így van… mindnyájan elvesztünk, a magunk útjára tértünk. Mindnyájónknak a jó Pásztor adott új életet.

  Fehérke hosszan elgondolkozott. Eszébe jutott, hogy anyja is ezt mondta. De mégis más volt Bátor szájából hallani erről. Úgy érezte, most lett igazán, elválaszthatatlanul Bátor barátjává.

  Lassan a közös kúthoz értek. Fehérkének csaknem a földbe gyökerezett a lába, mikor meglátta az idegen pásztort. Azt az oldalát, amelyiken a bélyeg volt, szorosan Bátorhoz nyomta. A bélyeg… erről nem mert beszélni még anyjának sem. Azt még bevallotta, hogy elveszett, de hogy meg is bélyegezte az idegen pásztor, azt nem merte elmondani. Most, hogy meglátta az idegen pásztort, legszívesebben a föld alá bújt volna. Szívében újra feltámadt a félelem, egész testében remegni kezdett. A törvény… A törvény értelmében visszavehet. Azé a juh, akinek a bélyege van rajta. Most már bánta, hogy nem beszélt erről a Pásztornak vagy Bátornak. Ezzel kellett volna kezdeni. De nagyon szégyellte. Most hát, ha észreveszi az idegen pásztor, minden kiderül, és visszakövetelheti, mint saját tulajdonát. Igyekezett olyan észrevétlen lenni, amennyire csak tudott. Torka kiszáradt, szívét összeszorította a félelem. Az idegen pásztor nyája nagyon megfogyatkozott. Azon a borzalmas éjszakán ugyancsak megtizedelték a vadállatok. A juhok tolakodva, lökdösődve ittak a vályúból. Fehérke szíve egyszerre nagyot dobbant. Sorára várva ott állt az öreg juh. Olyan boldogtalannak látszott, amit lehajtott fejjel ott állt, hogy Fehérke elfeledkezett saját aggodalmáról, csak egy érzés uralkodott el benne:” Megmenteni öreg barátját”. Elindult óvatosan az idegen nyáj felé. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy az öreg juhnak meg kell tudnia, hogy van szabadulás, a jó Pásztor nyájában új élet van – át kell menteni bármi áron.

  Sikerült észrevétlenül átjutnia. Bátor feszülten figyelt. Fejét magasra emelve, szemei összeszűkültek, orrlyukai kitágultak, egész testével, lelkével kísérte kis barátját veszélyes útján.

  Fehérke kissé meglökte az öreg oldalát, aki csaknem felkiáltott meglepetésében, de csendet intett neki, nehogy elárulja.

- Hét élsz, kis barátom? – súgta boldogan. – Én azt hittem…

- Élek. Új életem van a jó Pásztor nyájában.

- Az lehetetlen!… Hazataláltál?

- Nem!… Lezuhantam a szakadékba. De a jó Pásztor megtalált, és hazavitt.

- És hogy kerülsz ismét ide?

- Érted jöttem.

- Értem?…

- Igen. Ne húzd az időt… siess… gyere utánam…

  Az öreg juh alig tudott lépni az izgalomtól. A szíve a torkában dobogott.

- Jaj, nem merek… széttépnek a kutyák…

- Csak gyere… ne félj… gyere utánam… - sürgette Fehérke, és elindult visszafelé. – Gyorsan, amíg nem késő…

  Észrevétlenül kisodródtak a szélére. A két nyáj között néhány méter üres térség volt. Gyors futással igyekeztek átjutni rajta. Azonban az öreg juh nem tudott olyan gyorsan futni, mint Fehérke. Észrevették a kutyák, és veszett ugatással vetették magukat utánuk, amire felfigyelt az idegen pásztor is, dühösen hadonászva, kiabálva uszította a kutyákat.

  A kutyáktól való félelem megsokszorozta az öreg juh erejét, és mielőtt megfogták a kutyák, átértek a jó Pásztor nyájába. A kutyák megtorpantak. Volt nagy öröm a nyájban! Egymás után ismerte fel a lihegő, öreg juh régi, kedves testvéreit, s mire a j Pásztor elé ért, csak sírni tudott.

- Csakhogy hazatértél – hangzott a jó Pásztor szelíd, kedves hangja. Ez olyan volt az öreg juh számára, mint csodálatos muzsika.

- Mennyit hívtalak, kerestelek, vártalak – és a fejére tette a kezét -, látod, még most is üres a helyed.

  Odaért az idegen pásztor.

- Pásztor, add vissza a juhaimat, az enyémek! Rajtuk van a bélyegem. Nézd meg! A jó Pásztor ismerte az idegen pásztort. Megvárta, míg kikiabálja magát. Fehérke pedig úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Amit a legjobban szégyellt, azt most kikiabálja az idegen pásztor… most mi lesz?!

- Ne, ne engedj!… - kiáltotta volna, ha egy hang is kijött volna a torkán. Úgy érezte, mindjárt meghal. Bátor lehajtotta a fejét, hogy senki se lássa: vezérkos létére sír.

  Az öreg juh a jó Pásztor lábai elé vetette magát:

- Ölj meg engem, Pásztor! Boldogság lesz a te kezed által meghalni, inkább, mint élni az idegen nyájban.

- Engem is! – kiáltotta Fehérke, és ő is a lába elé borult.

  Végre megszólalt a jó Pásztor. Szelíden, ahogy Ő szokott.

- Tudom, hogy rajtuk van a bélyeged, de nem adom őket vissza, hanem MEGVÁLTOM. – Nagyon komoly hangon mondta ezt.

  Arca határozott volt, de haragnak, gyűlöletnek nyoma sem volt rajta. – Kifizetem az árukat, mint a többiét. – Az idegen pásztor elhallgatott. Arcán gonosz indulat uralkodott el, szeme gyűlölettel telt meg.

- Jól van, Pásztor, jelentkezni fogok az árukért. – megfordult, elkiáltotta a MENAH-ot, juhai köré sereglettek, és elment.

  Az öreg juh kimerülve feküdt a földön, a Pásztor ismét a fejére tette a kezét.

- Ne félj, mert megváltottalak. Neveden hívtalak, enyém vagy!

Felemelte a földről, nyakába vette, úgy vitte, amíg csak erőre kapott, és a saját lábán tudta folytatni az utat.

- Miért nem beszéltél a bélyegről? – szólt Bátor Fehérkéhez.

- Mert annyira szégyelltem, hogy nem tudtam beszélni róla.

- Ne felejtsd el, kis barátom, hogy nincs oly rejtett dolog, ami ki ne tudódnék.

- Igen. Soha nem fogok elhallgatni semmit – fogadkozott Fehérke -, de tudod, majdnem belehaltam a rémületbe.

- Nincs olyan hatalom, ami a Pásztor kezéből kiszakítson.

- Mondd, Bátor, mit jelent az, hogy megvált bennünket a Pásztor? Mivel vált meg? Mi az az ár, amit ki kell fizetnie értünk?

- Nem tudom. Már többször hallottam tőle ezt a szót, de nem értem. Titok ez.

- Láttad, az idegen pásztornak milyen kegyetlen, gonosz volt a tekintete? Valami úgy összeszorítja a szívemet… ez meg is tudná ölni a jó Pásztort!

- Az nem lehet! A jó Pásztornak nem árthat senki! – olyan szenvedélyesen kiáltotta ezt Bátor, hogy a Pásztor hátranézett. Szeme szomorú volt és arca titokzatos.

- Nekem el kell mennem, értetek… de ti ezt még nem értitek. Most annak örüljetek, hogy az öreg juh elveszett és megtaláltatott, és többé senki ki nem ragadja az én kezemből.

- Az öregnek most már új neve lesz: MEGVÁLTOTT, és én is Megváltott-Fehérke leszek ezután.