Fehérke csak lassan fogta fel, mi most a helyzet. Eddig természetes volt, hogy a Pásztor velük, értük van, nekik él: megtisztítja a legelőt, csendes vizekből itatja, karján hordozza, felhozza a szakadékból, megvédi a vadállatoktól. Most megismerte az idegen pásztort, aki egészen másképpen viselkedett. Ha megálltak, leheveredett, s a nyájat a gonosz kutyákra bízta. Botját a juhok verésére használta, lopott juhokat pecsételt meg a maga bélyegével. A nyáj is egészen más volt. Fáradt, törődött, boldogtalan juhok voltak. Senki sem törődött a másikkal, mindenki a maga hasznát, érvényesülését kereste. Állandóan féltékenykedtek, acsarkodtak egymásra, képmutatóskodtak, veszekedtek. Ha ő arról beszélt, hogy a jó Pásztor nyájában a szeretet, a békesség tartotta össze őket, a karámban biztonság, nyugalom volt, a jó Pásztor gondozta, óvta, tanította, vezette őket – csodálkoztak vagy kinevették.

- Ez hazudik. Ilyen nincs is. – Nem csak gúnyolták, meg is verték. A bundája már nem volt szép fehér, belepte a por, beleragadt a sár, bogáncs kapaszkodott rá, de sokszor kapott sebeinek a vére is rászáradt, orra tele volt tüskékkel, szeme porral. Ha megállt a nyáj, összerogyott a kimerültségtől. Lábára ejtette fejét, csendesen sírdogált. Magányos volt és kétségbeesett.

- No, ne sírj folyton, te kis elveszett…

  Fehérke felkapta a fejét. A kedves szó szívéig hatott. Mintha megsimogatták volna. Öreg, szomorú szemű juh hajolt fölé. Csendesre gondolt, és heves zokogásban tört ki.

- Haza akarok menni – sírta – az én nyájamba… az én helyemre… az én Pásztoromhoz…

- Csak halkan, mert megint kikapsz, ha meghallják.

- Haza akarok menni – súgta most már, sírását visszafojtva – a… a… karámba.

- Ez az, amit nem lehet – mondta halkan az öreg juh -, innen már soha többé nem mehetsz haza.

- Soha?… Soha többé?…

- Soha. A pásztor rád ütötte a bélyegét. Az övé vagy. Nem vehet el tőle senki. Ez törvény.

- Hát én akkor… hát én meghalok.

- Dehogy halsz meg – sóhajtott az öreg juh -, nem megy az olyan könnyen.

  Fehérkének nagyon jól estek a vigasztaló szavak, még ha olyan borzalmasan hangzott is az, hogy soha többé. Közelebb húzódott az öreg juhhoz. Érezte, hogy ez a szomorú szemű juh más, mint a többi.

- Különben is, a juhoknak nincs térérzékük. A kecske, a kutya, a macska, de még a kis madárka is hazatalál, de a juh soha.

- Már megint ez a soha. Neked ez a szavadjárása? – lehajtotta a fejét és újra sírva fakadt.

- Ne bőgj folyton – szólt az öreg -, hanem legelj, mert enni kell. Mindjárt nagy rohanás lesz, és aki nem eszik, gyenge lesz, lemarad és megmarják a csahos kutyák.

- Az én Pásztoromnak nincsenek csahos kutyái – szipogott Fehérke -, Bátor pedig segít, ha megtámadják a juhokat a vadállatok.

- Bátor… akkor született…

- Mikor? – kérdezte Fehérke, abbahagyva a szipogást.

- …amikor elvesztem… - mondta szomorúan az öreg juh -, elvesztem, és ide kerültem, mint te. – Könnyek folytak az arcán.

- Hát te is a jó Pásztor nyájából való vagy? – kérdezte csodálkozva Fehérke, de nem leplezett örömmel, és hozzá bújt.

- Igen.

- De hát hogy kerültél ide?

- Egyszerű. Ahogy te. Nem figyeltem. A közös kútnál ittunk, és én nagy vitába keveredtem egy idegen juhval. Tudod, ilyenkor, amikor a közös kútnál összekeverednek a juhok, a pásztorok elkiáltják magukat: „MENAH”

- Ez mit jelent?

- Hogy kövess engem! Minden juh ismeri a gazdája hangját és odafut hozzá. Én a nagy veszekedésben, lármában nem hallottam a jó Pásztor MENAH-ját, és mire észrevettem, már messze jártak. – Hosszan hallgatott.

- Már értem – gondolta Fehérke. – Hát így választják szét az összekeveredett juhokat… és én sem hallottam a MENAH-ot.

- A gonosz pásztor mindig így szerez magának juhokat – folytatta halkan az öreg -, összeférhetetlenséget szít, verekedést provokál, nagy lármát csap, hogy meg ne hallja a figyelmetlen bárány a hívó szót, aztán ráüti a bélyegét és a saját tulajdonának tekinti. – Megint elhallgatott. Csak a szívükből szakadt fel nagy, keserves sóhaj.

- Nem próbáltál meg visszamenni – élénkült meg Fehérke -, olyankor, mikor isznak a kútnál?

- De… egyszer megpróbáltam… de az idegen pásztor utánam küldte a kutyáit… majdnem szétmarcangoltak… nem lehet… különben is, ha sikerült volna, akkor is visszakövetelhet, mint jogos tulajdonát. Az a törvény, akin rajta van a bélyeg, az annak a tulajdona… Így van… rajtunk a bélyeg…

- Nem!… nem, nem, nem – kiáltott hevesen Fehérke -, ez nem lehet igaz!… Nem próbáltad meg még egyszer… még egyszer?!!…

- Nem. Féltem a kutyáktól… meg a pásztor botjától… agyon is tud ütni vele… agyon…

  Megint csend lett. Az öreg juh bele-beleharapott a fűbe, de Fehérke nem legelt, csak nézett maga elé.

- Az én Pásztorom csak vadállatot üt meg a botjával. Bárányt soha. Utánanyúl, ha el akar csellengeni, és visszahúzza a lábánál fogva, de meg nem ütné… a bot a pásztor kezében a biztonság a juh számára. Sosem teszi le, mindig a kezében tartja, és ha vadállat tör a nyájra, vagy kígyó tekereg a fűben, halálpontosan sújt le. Ha nincs veszedelem, a Pásztor arra támaszkodva pihen

  Elmerengett, eszébe jutott, hogy állt a színen a Pásztor a Halálárnyékának völgyében, vigyázó alakja milyen biztonságot jelentett… igen… a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem…

- Úgy van, az idegen pásztor nem üt meg a botjával vadállatot, mert fél tőle és elszalad. Hagyja, hogy inkább vigyen el néhány juhot. Nem mer vele szembeszállni… gyáva.

- Nálunk még Bátor, a vezérkos is szembeszáll a vadállatokkal. Még az életét is kockáztatja.

- Igen, nagyon szép, erős kos lett… - egyre csak hullottak az öreg juh könnyei. – Ha a kútnál találkozunk, elgyönyörködöm benne, és úgy fáj a szívem, hogy majdnem megszakad.

- Az enyém meg is szakad, ha nem mehetek haza – vetette fel a fejét Fehérke, és abbahagyta a sírást. – Én bizony nem maradok az idegen nyájban!

- Hát mit akarsz csinálni? – rémült meg az öreg juh.

- Én megszököm! – A válasz olyan határozott volt, hogy nem lehetett kételkedni abban, hogy aki mondja, meg is valósítja.

- Jaj, azt meg ne próbáld, kis barátom! – kérlelte kétségbeesetten. – Mondom, mi, juhok nem találunk haza. Merre indulnál?… Merre mennél?-… eltévednél, megennének a vadállatok… - talpra szökött és rémülten topogott. Nagyon szerette volna lebeszélni kis elveszett testvérkéjét, akit nagyon megszeretett. – A biztos pusztulásba rohansz!

- Inkább egyenek meg a vadállatok, minthogy itt öregedjem meg az idegen nyájban, mint te… ne haragudj, kérlek. Nem akartalak megbántani. – Nagyon gyorsan legelni kezdett, hogy legyen ereje.

- Vigyázz!… Az mérges fű! – kiáltott rá az öreg juh. – Itt nincs megtisztítva a legelő. Magadnak kell vigyáznod arra, hogy mit eszel.

  Csendesen legeltek egymás mellett, mindegyik a maga gondolataival volt elfoglalva. Fehérke a szökés tervét szövögette, az öreg meg azon törte a fejét, hogyan beszélje le róla.

  Hamarosan megkezdődött a nagy rohanás. A pásztor, úgy látszik, kipihente magát, felkászálódott. Füttyentett a csahos kutyáknak, és elindult. A kutyák nagy félkört írva le, a nyáj mögé kerültek, és dühös csaholással hajtani kezdték. Fogaikat vicsorgatva bele-belemartak egy-egy szélen haladó juh lábába, orrába. A nyáj megiramodott.

- Csak arra vigyázz, hogy mindig a középen haladj! – figyelmezette az öreg.

- De mindenki a közepére tolakszik – panaszkodott Fehérke, mert újra és újra kisodródott a szélére.

- Te még jobban tolakodj! Így kell!… Csak az marad életben, aki tülekszik… így ni… - mutatta, fejével jobbra-balra csapkodott, testével tolakodva csinált helyet kis kedvencének.

  A rohanás hosszan tartott. A pásztor sietett, mert a nap már alábukóban volt, pirosra festette az ég alját. Fehérke úgy érezte, nem bírja sokáig. Lábai rogyadoztak, tüdeje zihált, nyelve kilógott a szájából. A csahos kutyák szája is habzott. Egyre durvábban, dühösebben marták a le-lemaradozó, kimerült bárányokat.

  Végre megállt a pásztor. Az egész nyáj úgy rogyott a földre, mint egy hatalmas szalmazsák. Az állatok lógó nyelvvel ziháltak, porlepte szemük zavarosan nézett a semmibe. Fehérke is összerogyott. Feje erőtlenül bukott a porba, agya gondolatok nélkül lüktetett a fejében. Tüdeje szárazon sípolt, szinte eszméletlenül hevert percekig. Az öreg juh is mellette feküdt teljesen kimerülve. Az egész nyáj eszméletlenül hevert a porban. Lassan elcsendesedett a ziháló tüdők fújtatása, lihegésük fokozatosan átment egyenletes szuszogásba. A fáradtság zsibbadt, sötét álomba süllyesztette őket. Csak Fehérke nem aludt el. Lassan megindultak a gondolatai.

- Most érnek a karámba… a jó Pásztor mindegyik szeméből kimossa a homokot, orrából kiszedi a tüskéket. Fejükre teszi a kezét, és beszélget velük azzal a drága, szelíd hangjával, ami csak neki van. Ezer közül csak neki. És ő nem hallotta meg ezt a drága hangot, amikor MENAH-ot kiáltott. Mindenki meghallotta, csak ő nem. Miért?… Miért nem figyelt, mikor annyiszor figyelmeztették? – Újra sírva fakadt. – És mindenki kap egy csordultig tele pohár friss, hideg, kristálytiszta vizet… - szája, torka kiszáradt, kínos szomjúság gyötörte. Minden, ami a nyájban természetes volt, egyszerre természetfölötti csodának tűnt, ami elveszett örökre. - Miért, hogy az igazi értéket csak akkor kezdjük becsülni, amikor már elvesztettük őket?… - tűnődött.

- Na, ma megint nem alszunk a krámban… - nyögte egy juh a közelében -, megint itt töltjük az éjszakát, ahol a legnagyobb a veszedelem.

  Fehérke felkapta a fejét. Hunyorgott, hogy megtisztítsa szemét a portól. Körülnézett. Fáradt, zsibbadt testét hideg veríték lepte el: a Halálárnyékának völgyében voltak. Fejük felett keselyük köröztek, közelükben sakálok ugattak. Mi lesz most? Ez a pásztor nem fogja megvédeni a nyájat. És ezt tudják a vadállatok is. Lökdösni kezdte az öreg juhot. Hogy tud ez most aludni?! Az öreg csak fél szemét nyitotta ki.

- Mik azok a görbe csőrű madarak? Ott! – kérdezte, hogy felébressze az öreget.

- Mik?… Ja, azok, keselyük… nem láttál még keselyűt?…

- Nem… még nem… de már hallottam róluk – és fülébe csengett: „Úgy kell neki, egyék meg a keselyűk!”

- Hát most láthatsz… állandóan követnek… meg a sakálok… - és újra lehunyta a szemét.

- Ne aludj!… Nem is tudod, milyen veszedelem fenyeget…

- Dehogyisnem… már… megszoktam…

- Alszik… megszokta… meg lehet szokni a veszedel-met?… Talán én is megszokom?… - Ismét reszketni kezdett. A félelem még a kimerültségnél is erősebb. Keselyűk, sakálok, oroszlán, Halálárnyékának völgye, idegen pásztor, idegen nyáj… - Csoda, hogy még élek… ez meg alszik… félek… félek… - sírta visszafojtott sírással, szinte a saját hangjától is riadozva, félve.

  A nap eltűnt a hegyek mögött. Lassan, nyirkosan ereszkedett a völgyre a sötétség. A pásztor is félt. Nagy tüzet rakott, tudta, hogy a vadállatok félnek a tűztől. Betakarózott köpenyébe, és néhány perc múlva harsány horkolása jelezte, hogy alszik.

- Alszik… a pásztor alszik. – Fehérke szorosan odabújt az öreg juhhoz és álomba sírta magát.

  Álmában otthon volt a karámban. Anyja meleg ölében pihent. A Pásztor kedvesen beszélgetett Bátorral, miközben sebeit gyógyítgatta. A juhok békésen aludtak, a hold mosolygott, az egész karámban nyugalom, boldogság honolt. Hirtelen felriadt, s rájött, hogy álmodott… a valóság felismerése most nem félelmet, hanem valami konok elhatározást érlelt benne. Szorosan az öreghez bújt. Jólesett, hogy van valaki, akihez tartozik, de azt is tudta, hogy nem sokáig lesznek együtt. Nézte az öreg juh fáradt, meggyötört arcát, amint álmában is meg-megvonaglott.

- Mondd, miért nem jött vissza értem a Pásztor?

- Mert… nem voltál a…

- a?… a?…

- a helyeden… aki nincs a helyén… azt… nem keresik… mert…

- mert… miért nem keresik?… - Alszik. – Aludj csak… hiszen tudom magam is… mert azt hiszik, valahol a szélen csámborog… Kíváncsi fecsegését hallgatja.

  Már egészen sötét volt. A csillagokat is felhők takarták. A tűz is lohadni kezdett a pásztor körül. Fehérke csodálkozva vette észre, hogy a félelme eltűnt. „Én legyőzöm a félelmet” – emlékezett Bátor szavára. Egész lényével készülődött, már kívülről nézte az eseményeket. Amikor a hold ki-kikukkantott a felhők közül, alaposan szemügyre vette a terepet. A keselyük leszálltak és lomhán egyre közelebb húzódtak a nyájhoz. Ezek is készülődnek. A bokrok között meg-megcsillant egy-egy szempár. A vadállatok… ők is készülődnek. Csak azt várják, hogy utolsót lobbanjon a tűz – gondolta. Fehérke okos kisbárány volt, de nem is kellett ahhoz sok ész, hogy a fenyegető veszélyt felismerje. Ez a nyáj elveszett. Már csak idő kérdése, hogy beteljesüljön a sorsa, elpusztul. Mindennel számolt.

- Tudom, hogy nem találok haza, de nem akarok itt pusztulni… Kimegyek belőle. Inkább faljanak fel a vadállatok, de akkor sem maradok ebben a pusztuló nyájban. És… hátha… hátha meglátja a Pásztor, hogy elvesztem, és elindul megkeresni… - megcsalogatta az öreg juh orrát. – Szegény, öreg barátom, téged sajnállak a legjobban… szívemből kívánom, hogy téged ne faljanak fel a vadállatok, szabadulj meg… én indulok… - és lassan, alig észrevehetően kúszni kezdett a közeli bokor felé. Mikor a bokorhoz ért, felugrott és futásnak eredt.

  Sikerült! Nem követte senki! Sem a kutyák, sem a vadállatok, sem a pásztor. Nem tudta, merre, csak rohant, árkon-bokron át. Az új reménység, hogy sikerült megszöknie, erőt adott neki. Futott, ahogy csak erejéből tellett, és egyre messzebb hagyta maga mögött az idegen nyájat, s mindazt, ami életének ehhez a szörnyű szakaszához tartozott… futott… tudta, hogy élete most is veszélyben van, és a reménység csak egy parányi szikra, de ebbe a szikrányi reménységbe belekapaszkodott… futott… de egyszerre csak – jaj – kiszaladt a talaj a lába alól, és zuhanni kezdett lefelé…

- A szakadék!… - sikoltotta. – Pásztooor… segíts!…

  Hirtelen, mintha valami megmarkolta volna, megszűnt a zuhanás.

- A Pásztor… - gondolta, és elvesztette az eszméletét.