Virradt. A keleti égen halvány csíkban hasadt a hajnal. Kibújt a hegyek mögül a piros napkorong és rózsaszínű fátylát levetve a hegycsúcson felejtette. Fehérke is észhez tért. Első érzése a bizonytalanság volt, úgy érezte, ég és föld között lóg valami vékony szálon, amely bármely pillanatban elszakadhat. Ösztöne azt súgta, ne mozogjon. Hamarosan megértette, hogy nem a Pásztor karja fogta föl, hanem a sziklahasadékból kinőtt gyér bokrocska tüskés ágán akadt fenn. Áldott tüskék! Hogy belekapaszkodtak a bundájába, és a gyönge kis ágak hogy ölelték, tartották, hogy le ne zuhanjon az alatta tátongó mélységbe! Felnézett. Felette az egyre kitisztuló égen ott körözött egy keselyű. Egyre lejjebb, lejjebb írta a köröket, éles szemmel figyelte, él-e, mozdul-e még áldozata. Mikor egészen közel ért, Fehérke megmozdult. Ilyenkor a keselyű újra feljebb rebbent, de a bokor is megremegett, félt, hogy elejti a kisbárányt. És akkor eszébe jutott Izgága. Szinte hallotta a saját hangját:

  „Ne menj utána, Pásztor… a maga bűne miatt került a szakadékba… nem érdemli meg… egyék meg a keselyűk… úgy kell neki!” – Aztán Bátor hangja jutott eszébe: „Vigyázz, nehogy a magad bőrén tapasztald meg!”

  Orra száraz volt, szemei égtek, láz gyötörte… Szívében mégis nyugalom volt. – Meghalok… igen… de sikerült megszöknöm… az idegen nyájból… az idegen pásztortól. Lehunyta a szemét. Maga elé képzelte a karámot, Csendest, amint szelíden nézi a fűben mocorgó hangyát, Bátort, szép, magasra emelt kerek szarvú fejét, amint együtt néznek a patak tiszta tükrébe. És a drága Pásztort, aki úgy szerette, hogy a karján hordozta, és akit ő is úgy szeretett, ahogyan egy ilyen kis bárány szeretni tud.

- Csak most tudom, mennyire szeretlek, Pásztorom!… - nyöszörögte -, keveset éltem én még, és mégis mennyit tanultam… bocsáss meg nekem, Pásztor, figyelmetlenségemet, engedetlenségemet… saját hibám miatt kerültem a szakadékba… megérdemlem, hogy megegyenek a keselyűk… - Elvesztette az eszméletét.

***

  Este, kissé késve ugyan, de hazaértek a karámba a jó Pásztor juhai is. A Pásztor kinyitotta a kaput, és a szokott módon besorakoztak rajta.

- Hol van Fehérke? – kérdezte Csendest a Pásztor, amint a szomorú anyajuh lehajtott fejjel megállt előtte.

- Nem tudom… többször elhagyta a helyét… durcáskodott valamiért… talán a végén ballag… - De bizony, a végén sem volt.

- Elég erős vagy, Bátor? Tudsz vigyázni a nyájra? – kérdezte a Pásztor a sérült vezérkost. – Fehérke elveszett, elmegyek és megkeresem.

- Igen – felelte egyszerűen, pedig lázas is volt, a sebei égtek. – Valószínűleg a kútnál veszhetett el, mert onnan nem láttam.

  Csendes halkan sírt. A juhok szorosan összebújtak, egy sem feküdt le ezen az éjszakán.

- Az én hibám… - mondta lázálmában Kíváncsi -, nemcsak magam kerültem bajba, őt is bajba sodortam.

  A Pásztor jól bereteszelte a kaput, és elindult megkeresni Fehérkét. Jól ismerte a gonosz pásztor fondorlatait, tehát a kúttól az idegen nyáj útját követte. Biztosan tudta, hogy Fehérke nagy veszélyben van, ezért sietett. A Halálárnyékának völgye előtt megállt. Megtalálta a szétdúlt tüzet, a friss báránytetemeken lakmározó keselyűket. Továbbment. Tudta, hogy Fehérke nem maradt az idegen nyájban. Jól ismerte elveszett kis báránykáját. Gyorsan a szakadék felé igyekezett. Kezéből tölcsért formálva kiáltotta:

- Fehérkeee, hol vagy?

***

  Fehérke feladta az életért való küzdelmet. Lehunyta a szemét, lepergett előtte rövid kis élete. Oly tisztán és világosan látta, hol tévesztette el, hogyan kellett volna cselekednie. Már nem tudta, hol a határ a lázálom és a valóság között. Néha szinte valóságosan hallotta, amint a Pásztor a nevét kiáltja: „Fehérke… hol vagy:” Még szorosabban hunyta le a szemét, nehogy felébredjen, és látnia kelljen a felette köröző keselyűt. De a bokor megremegett. Gyenge kis ágai, gyökerei nem bírták tovább tartani Fehérkét. Hirtelen kinyitotta a szemét. Szíve nagyot dobbant: még néhány perc – és vége mindennek. Él akkor újra hallotta tisztán és érthetően, egészen közelről a Pásztor hangját:

- Fehérke… hol vagy?

  A Pásztor! Hát mégis!… hát mégsem álmodott… Összeszedte minden erejét, és akkorát sikoltott, hogy a keselyű ijedten repült feljebb.

- Pásztor… itt vagyok a szakadékban!

  Jaj, csak bírja még egy kicsit ez a bokor, csak ki ne szakadjon a gyökere a sziklarepedésből… csak még egy kicsit…

  Le sem lehet írni, mit érzett, mikor meglátta a szeretett Pásztor alakját a szikla tetején?!

- Várj, Fehérke, megyek érted! Ne mozdulj, nehogy kiszakadjon a bokor! – Fehérke újra átélte azt az élményt, amit akkor érzett, amikor a Pásztor Izgágáért ereszkedett lefelé a sziklafalon. Egy pillanatra megfeledkezett magáról.

- Jaj, csak meg ne csússzon!… Le ne zuhanjon!… - De mikor érezte az erős kezek szorítását, és hogy a bokor megkönnyebbülve elengedi, azt hitte, menten megreped a szíve a boldogságtól. Még néhány visszafojtott lélegzetű perc visszafelé, aztán újra az élet, újra a Pásztor karja ölelése. Keserves zokogás rázta egész testét. Csak bújt a Pásztor mellére, és sírt.

- Ó, te szegény, megtépett, meggyötört ki bárányom. Ne sírj, no… ne sírj, már nincs semmi baj… itt vagyok veled! – vigasztalta a Pásztor kedves szavakkal, szorosan magához ölelte, és vitte hazafelé.

- Pásztor, én… én… soha… soha… többé… - zokogott Fehérke, és nem tudott megnyugodni, szinte fuldoklott a sírástól. Csak lassan csendesedett meg. A kimerültségtől, majd a Pásztor ringatásától végre álomba merült.

  Anyja mellett ébredt fel. Csendes sírva ölelte magához megkerült kisfiát. Fehérke álmában is érezte, hogy a Pásztor gyógyítgatja sebeit, tisztogatja a bundáját. Csendes szeretettel nyalogatta száraz orrocskáját. Körülötte békesség, biztonság, a karám szerető légköre. Mélyen elaludt.

  Álmában azonban újra az idegen nyájban volt. Körülötte  a holtra fáradt juhok eszméletlenül hevertek a porban. A környező bokrokból vad szemek villogtak prédára lesve. Az öreg juhhoz bújt, de az mélyen aludt. A bokorból hirtelen egy oroszlán ugrott elő, egyenesen felé rohant. Fehérke felsikoltott.

- No, no, kicsinyem… nincs már semmi baj, nyugodj meg!…

  Fehérke alig akarta elhinni, hogy itthon van, ismét anyja mellett. Biztonságban. Nem kell rettegnie, félni, rohanni a meghajszolt nyájban. Idegen nyájjal. Idegen pásztorral.

- Mama… mama… - sírta -, mamácskám…

  Csendes boldogan nyalogatta.

- Csakhogy megvagy… csakhogy itthon vagy újra! – dédelgette -, aludj szépen! Lásd, már mindenki alszik… Bátor is . Hogy megvigasztalja, így folytatta: - Az idegen nyáj olyan már , mint egy rossz álom.

- Nem, mama. Nem rossz álom az, hanem rossz valóság… - hangja józan volt, az álom végképp elszállt a szeméből. – Nem is akarom elfelejteni… Hidd el, idegen nyáj van, és a juhok félnek… kiszolgáltatottak… Ha látnád a szemüket, rémültek és szomorúak. És soha nem fekszenek le nyugodtan, mint most te, mama. Csak állnak, ácsorognak, vagy toporognak, nyugtalanul rohangálnak. Csak akkor kerülnek a földre, ha a kimerültségtől összerogynak… Jaj, mama, ott hevernek a porban, zihálva, eszméletlenül. Nem álom ez, mama… állandóan rettegnek a holnaptól, hiszen a fejük felett ott köröznek a keselyük, félnek a haláltól, semmi reménységük nincs, ó, de borzasztó! Én láttam, mama, milyen undok, lomha madár a keselyű. A gonosz szemével csak les, les, les folyton, hogy mikor ehetne már meg… Én láttam. Valóság ez, mama… Én itt vagyok, de ők ott maradtak… az öreg juh… vajon, mi lett velük?!

  Csendes csodálkozva hallgatta kisfiát. - A sok szenvedés milyen okossá tette – gondolta -, úgy beszél, mint egy vén. „Ímé javára válik a nagy nyomorúság.”

- Ne gondolj most semmire, kisfiam! Próbálj meg aludni! Az alvás most orvosság. Nagyon fáradt vagy és mindjárt reggel lesz – aggódva tette hozzá : meg lázas is vagy.

- Elmúlik, mama. – Fehérke hosszan nézte a hajnali fényben fürdő karámot. Milyen szép, holdas éjszaka volt, mikor megszületett. Akkor is ilyen csend és békesség uralkodott. A Pásztor a botjára támaszkodva pihent a karám közepén. Bátor akkor is sérült volt. S ő álmatlanul hallgatta a juhok egyenletes szuszogását. Tele volt az éjszaka ezer ismeretlen titokkal. Titok… most is mennyi ismeretlen titok van előtte. Mennyi mindent nem ért. Mi miért történik az életben?

- Mama, alszol?

- Nem alszom, kicsim. Annyira örülök, hogy megkerültél, hogy nem tudok aludni.

- Mama, én nem értem, hogy lehet az, hogy egyforma bárányok vagyunk, és mégis én a jó Pásztoré vagyok, azok meg a rossz pásztoré. Ugyanabban a világban élünk, és mégis egészen másképpen… és nem lehet rajtuk segíteni… Nem hiszik el, hogy van jó pásztor, aki a nyájért él, és nagyon szereti a juhokat… nem hiszik el, hogy van másféle élet is, mint az övék…

- Azt hiszem, éppen ez a baj – felelte Csendes -, éppen ez a különbség, hogy nem hisznek…, ha elhinnék, hogy van jó pásztor, és más élet, akkor keresnék és megtalálnák.

- Azt hiszem, igazad van… de…

- De?

- De… mama, mond meg nekem, ki a mi jó Pásztorunk, miért jó ő? És miért rossz a másik? Miért küzd, harcol értünk? Miért kockáztatja az életét? Látod, most sem alszik, csak a botjára támaszkodva pihen… Én ezt csak azóta nem értem, mióta megismertem az idegen pásztort, aki csak a maga hasznát, kényelmét keresi. Veri a kisbárányt, a juhokat, a kutyákkal marcangoltatja őket, és kiszolgáltatja a vadállatoknak, csakhogy a maga bőrét mentse. A mienk meg gondoz, gyógyít, megvéd, ismer, még a szakadékba is lemegy értünk… miért, mama?

- Mert szeret minket.

- Mit szeret rajtunk? Mit lehet rajtunk szeretni?

  Csendes nem tudott erre felelni. Ezen ő is elgondolkodott.

- Nézd, ott van Izgága, Rendetlen, Kíváncsi, Irigy, Dühös, meg én, aki elvesztem… csak gondot és szomorúságot okoztam a Pásztornak, amióta élek… és mégis megkeresett, utánam jött a szakadékba…ó, mama, de borzasztó volt, ott lógni ég és a föld között… és a keselyű körözött, csak arra várt, hogy lecsaphasson rám…

- Nyugodj meg, kicsim!…

- Mama, miért?… Miért van különbség juh és juh, pásztor és pásztor között? Felelj!

  Csendes komoly lett. Egy kicsit ünnepélyes is. Tudta, hogy most úgy kell felelnie, hogy Fehérke mindent megértsen.

- Tudod, kisfiam, valamikor minden bárány egyforma volt – kezdte -, van nekünk egy Gazdánk.

- Igen, tudom, hogy van Gazdánk, de nem sokat tudok róla.

- Ő az igazi, nagy Gazda, az egyetlen. Minden juhok Gazdája. Ő teremtett mindent, amit látsz. Az eget, a földet, a csillagokat. Hegyeket, völgyeket, zuhogó folyókat, kristálytiszta forrásokat, selymes füvet, magas fennsíkokat. És mindent, mindent a juhoknak adott.

- Nekünk?

- Igen. A juhok azonban hűtlenek lettek hozzá.

- Hűtlenek?… Mama, de mi nem, ugye?

- De igen… mindenki vétkezett. Elhagyták az igaz utat. Nem kellett a selymes fű, mérges füvet ettek, pocsolyából ittak, elfordultak az igazi kútfőtől, repedezett kutakat ástak maguknak, amikből eltűnt a víz. Mindenki a maga útjára tért. Békesség helyett háborúk, igazság helyett hamisság, szeretet helyett gyűlölet, biztonság helyett bizonytalanság, félelem lett osztályrészük. Hamis pásztor után mentek, akik sok szépet ígértek, de becsapták őket és gonoszul bántak velük.

- Igen, nagyon gonoszul – helyeselt Fehérke -, egyszer Falánk felbukott, hanyatt esett és a lábaival kalimpált. Nem tudott felállni. Segíteni akartam neki, de sehogy sem tudtam lábra állítani. Aztán a pásztor odanézett. Én azt hittem, odajön és segít, de csak füttyentett a kutyáknak, és tovább ment. A kutyák nekem rohantak és megmartak, futnom kellett előlük. Mama, borzasztó volt. A kutyák rárohantak a szerencsétlen Falánkra, és tépték, tépték acsarkodva. A pásztor nem törődött vele. Csak ment, ment… Falánk pedig ottmaradt, hanyatt fekve, még most is hallom, milyen kétségbeesve bégetett, de nem törődött vele senki…

- Igen, így van. Látta ezt a Gazda is. Elküldte tehát egyetlen Fiát. Hogy állítsa vissza a régi kapcsolatot közte és a juhok között, hogy vezessen vissza minden juhot az igaz útra, hogy békességünk legyen és bővölködjünk.

- Az Ő, a jó Pásztor, ugye? – kiáltott fel Fehérke.

- Igen. És aki ezt elhiszi, és hozzá jön, annak új élete van az ő nyájában, mert azért jött, hogy megkeresse és megtalálja, aki elveszett.

- Igen. Értem, mama. És aki nem hiszi el, ott marad a gonosz pásztor nyájában.

- Úgy van. A gonosz pásztorok gyűlölik a jó Pásztort, és mindent megtesznek, hogy elcsalják a juhokat.

- Például ott van egy öreg juh. Ő is elveszett, mint én. De ő megalkudott. Nem hitt a jó Pásztor megkereső és megtartó erejében. Előre meghatározta a maga esze szerint, hogy mi fog történni, ha megszökik. Széttépik a kutyák, vagy agyonüti a pásztor. Inkább az életet választotta, tele kínnal, szenvedéssel, amit nem is lehet életnek nevezni. Legföljebb puszta létnek. Talán, ha megszökött volna, megtalálja a Pásztor. Mert a Pásztor mindig meghallja, ha hozzá kiáltanak, és megmenti őket. Szegény öreg juh – sóhajtott Fehérke -, szegény öreg barátom, most még talán nehezebb neki, mint mielőtt velem találkozott… ha még él… - Lassan elnehezedtek a pillái, megkörnyékezte az álom…

- Mama, én a jó Pásztor nyájához tartozom. Ez eddig is így volt, csak nem tudtam ilyen világosan. Ő hozott fel a szakadékból, a halálból, új életet adott nekem. Én nem csak úgy akarok élni a nyájban, mint Izgága, vagy Kíváncsi… az egész életemmel Őt fogom szolgálni, úgy, mint Bátor, és… és… mindig… - lábára ejtette a fejét, elaludt. Mélyen, édesen, boldogan.