A vezérkos

  Telt-múlt az idő. A nyájban új bárányok születtek. Járták az utat a jó Pásztor nyomában, kisebb-nagyobb események színezték a hétköznapokat. Bátor és Fehérke barátsága egyre szorosabb lett. Bátor most már minden gondját megosztotta Fehérkével. Mindent együtt beszéltek meg. Tanították a kisbárányokat, támogatták a gyengébb juhokat, s ha a Pásztor egy-egy elkódorgott bárány keresésére indult, vigyáztak a nyájra. Ketten futottak elől a Halálárnyékának völgyén, elriasztották a keselyűket is. És volt, hogy nagyokat birkóztak a réten, összemérték erejüket. Összecsapkodták kerek szarvukat, vigyázva, hogy kárt nem tegyenek egymásban. Fehérke észre sem vette, hogy megnőtt, megerősödött. A nyáj éppolyan tisztelettel nézett rá, mint Bátorra. Fehérke boldog volt. Legkedvesebb percei azok voltak, amikor a Pásztorral beszélgethetett. Már nem csak a maga gondjáról, bajáról szólt, hanem a többiekéről is: Kíváncsi, Izgága, Félénk, Gőgös kéréseit is elmondta a Pásztornak. De a Pásztornak is sok mondanivalója volt Fehérke számára. Tanította, feladatokkal bízta meg. Bátor oldalán már vadállattal is küzdött. Volt már behegedt, de vérző sebe is, amit a gyengébbek védelmében szerzett.

  Fehérke más szemmel nézte a világot. Figyelt fűre, fára, szélre, bogárra. Ha hangyát látott, mindig Csendes tanítása jutott eszébe: ”Eredj a hangyához, te rest, és tanulj tőle!” Egy nap, mikor a Pásztor elment egy elveszett bárány keresésére, Gőgös felvetette a fejét.

  Gőgös szép, erős anyajuh volt. Tudta magáról, hogy szép, arányosan fejlett a teste, aranybarna gyapja van és szép, erős bárányokat hoz a világra. Ezek a jó tulajdonságok büszkévé és kevéllyé tették. Mélységesen lenézte a gyengébb, kevesebb jó tulajdonságokkal bíró juhokat. Ha a Pásztor nem nézett oda, nagyokat taszított rajtuk, ellökdöste maga mellől még a kisbárányokat is.

- Gőgös megint felül akar kerekedni – súgta Bátor Fehérkének -, figyeld csak!

  Gőgös körülnézett. Fellökött egy kisbárányt, az hangos bégetéssel anyjához szaladt. A juhok felkapták a fejüket. Bátor feje is magasba lendült.

- Látod, ha most nem avatkozom bele, nem tudom megakadályozni, hogy fel ne boruljon a nyáj békessége. Így akarja felhívni magára a figyelmet. – Orrcimpái kitágultak, szeme szigorúan szegeződött Gőgösre, nagyot toppantott. De elkésett. Gőgös gyors léptekkel, magasra tartott fejjel állt meg szelíd előtt, fejét döfésre lehajtva, fenyegető állásban, kimerevített lábakkal mordult rá Szelídre. Tudta, kit kell kiválasztania. Szelíd is jól fejlett anyajuh volt, de nem volt olyan szép színű a bundája, mint Gőgösé. Neki is sok jó tulajdonsága volt, nemcsak szelíd, okos is volt. Nem szeretett verekedni, és tudta azt is, hogy ha dulakodni kezdenek, Gőgös példáját követi Irigy, Beképzelt, Izgága is. Félénk, Gyámoltalan meg a gyenge kisbárányok pedig pánikba esnek, és egy-kettőre felborul a rend. Így hát szó nélkül felállt, átadta kényelmes, megszokott helyét, és kiballagott a karám kerítése mellé, ott toporgott, forgolódott.

- Nem szégyelled magad! – kiáltott felháborodva Fehérke Gőgösre. – Nem látod, hogy Szelíd vemhes?

- Nana… nézzétek az Elveszettet, de megjött a hangja! Azt hiszed, az idegen nyájban vagy? – csúfolódott Gőgös, és vészesen fordult Fehérke felé.

- Nem ijedek meg tőled! Hiába fenyegetsz. – És Fehérke elfogadta a kihívást. Megvetette a lábát, fejét döfésre készen lehajtotta. Gőgös megtorpant.

- Fehérkét hagyd békén! Hagyd ki a játékaidból! – szólalt meg Csendes, hangja komoly és határozott volt.. – Te pedig ne avatkozz más dolgába! – utasította rendre Fehérkét.

 Gőgös tisztelte Csendest, hallgatott rá. Örült is, hogy Csendes beleszólt, úgy sem mert volna Fehérkével szembeszállni. Így azonban a győztes diadalával foglalta el Szelíd helyét.

  A rend azonban mégis felborult. Dühös és Izgága nagy haraggal támadtak Gőgösre. A hiú anyajuhok egymással versengve igyekeztek elfoglalni a gyengébb juhok helyét, akik vagy ijedten menekültek, vagy ellenálltak, és dulakodás, verekedés kezdődött. A félénk juhok és a megrémült kisbárányok fejvesztetten rohanni kezdtek, egymásnak ütközve az elesett kisbárányokat eltiporták. Kitört a pánik.

  Bátor megpróbálta lecsendesíteni őket, de nem tudta.

- Mi lesz most, mama? – rémüldözött Fehérke -, ez borzalmas! Ilyet még az idegen nyájban sem láttam… elvetélnek az anyajuhok a fejvesztett rohanásban.

- Ne félj, nem lesz semmi baj, ha megjön a Pásztor – mondta Bátor, miközben közelharcot vívott a becsvágyó juhokkal.

  És a Pásztor közbelépett. Bátornak megint igaza lett. A juhok megálltak, azonnal csend lett. Gőgös meghunyászkodva a helyére kullogott, s a többiek is megkeresték a helyüket.

  A Pásztor szomorúan nézett végig a nyájon, valamennyien nagyon szégyellték magukat. Senki sem tudott olyan mély bűntudatot okozni, mint a Pásztor a szomorú tekintetével. A Pásztor óvatosan letette a válláról a megtépett, véres Nyakiglábot, hogy bekötözze. Felszedte a megtiport kisbárányokat is, hozzákezdett az ápolásukhoz, gyógyításukhoz.

- Szinte hihetetlen… - Fehérke alig tudott magához térni csodálkozásából -, én azt hittem, ilyen nem fordulhat elő a jó Pásztor nyájában.

- Azt hiszed, mi különbek vagyunk azoknál, akik az idegen nyájban vannak? – Bátor szava keserű volt. – Ezért mondtam, hogy szüntelenenül vigyázni és figyelni kell. A versengés, a hiúság, önhittség a legundokabb bűnök. Az egész nyáj békességét képeses feldúlni… láthattad… - Bátor lehajtotta a fejét. – Megvan ez bennem is, benned is csírájában. Ezért kell szüntelen éberen figyelni, mert CSAK A PÁSZTOR TUD MEGTARTANI. Az Ő jelenlétében békesség és csend uralkodik.

  Fehérke odament anyjához:

- Igazad van, mama, a lármában nem lehet meghallani a pásztor szavát, valóban nagy ajándék a csend.

- Úgy van. De az a fontos, hogy benned csend legyen, ha körülötted lárma van, akkor is. Így nem ragad el a pánik, mindig meghallod a Pásztor szelíd, halk hangját, hogy mit kell tenned. –tanította Csendes komolyan.

- Hogy bennem csend legyen, amikor körülöttem ordítás, veszedelem van. – tűnődött Fehérke -, ez meg hogy lehet?… Megint egy titokkal több… de majd holnap megkérdezem a Pásztort. – És elaludt.

  Csodálatosan kezdődött az a nap, amelyik felejthetetlen maradt az életében. Éjszaka esett az eső. Reggel a felkelő nap milliónyi, csillogó harmatcseppel szórta tele a legelőt. Az eső elverte a port, lemosta a fűszálakat, a faleveleket. A nyáj frissen és vidáman haladt a harmatos réten. A Pásztor valami kedves éneket dúdolt, és még Izgága és Dühös is békében haladtak egymás mellett. Bátor és Fehérke a Pásztor mellett mentek, hallgatták az éneket, a szívük tele volt boldogsággal, békességgel. A forráshoz értek, ahonnan a Pásztor friss vizet merített a juhok számáéra. Míg hordta, Fehérke odament anyjához, mert kérdezni akart valamit.

- Mama, mondd meg nekem, miért van az, hogy a Gazda olyan messze van? Mi olyan porszemek vagyunk ebben a nagy Mindenségben, hogy ismer minket? Hogy szeret mindegyikünket külön-külön, és miért küldte el a Pásztort értünk? Sehogy se megy a fejembe.

- Nézd csak ezt a picike csillagvirágot – mutatott a fűbe Csendes -, milyen parányi… mennyi van belőle… egész szőnyegre való. Nézd, ugyanabból a talajból nőnek ki, mégis az egyik kék, a másik fehér… És látod, milyen nagy és milyen messze van a nap… és mégis az ő hatása, hogy az egyik kék, a másik fehér, a levele meg zöld… A Gazda is messze van, mégis ismer, hatalmas és mindenható, mégis törődik velünk, bármikor megszólíthatod, mert itt van közöttünk.

- Ó, mama, értem – mondta Fehérke. De ahogy Bátorra pillantott, látta, hogy az feszülten figyel. Őt is elfogta valami nyugtalanság.

- Veszedelem… veszedelmet érzek – szólt Bátor.

- Én is.

- Legyünk készenlétben!

  Nem láttak semmit, de ösztönösen érezték a készülődő veszedelmet.

- Húzódjatok összébb! Veszély van! – kiáltott Bátor, és a juhok egyszerre összedugták a fejüket, és szorosan egymáshoz lapultak. Mozdulatlanságba merevedtek. A Pásztor is megérezte a veszedelmet, és sietett vissza a vízzel. De későn érkezett, pedig futott is.

 Az egyik szikla mögül egy oroszlán ugrott elő, és elragadott egy szélen lévő bárányt. Bátor és Fehérke két oldalról ugrottak neki. Az ügyesen védekezett, és Bátorra vetette magát. Fehérke teljes erejével vágta a szarvát az oroszlán oldalába, mire az felordított és most Fehérke felé ugrott. Akkor süvített a levegőben a buzogány, és az oroszlán holtan terült el.

  Fehérke alig tudott lábra állni, súlyos, vérző sebe volt. De Bátor nem állt fel. Torka körül bundájára ömlött a vére. Fehérke szívér vad fájdalom járta át.

- Bátor! – kiáltotta. Hűséges barátja még rápillantott, de már ködös szemmel.

- Vigyázz a nyájra!… - ezt suttogta. Többre nem volt ereje.

  A Pásztor lehajolt. Két kezébe vette kedves vezérkosa vérző fejét. Egymás szemébe néztek, míg Bátoré le nem csukódott. A Pásztor szakállán végigfolytak a könnyei. A nyáj minden juha sírt, siratták a vezérkost.

- Ne sírjatok! – szólt a Pásztor -, Bátor már otthon van, az égi mezőkön, az én Atyámnál, ahol majd mindnyájan találkozunk. Ez az út, amit járunk, csak vándorút. Az igazi otthonunk odaát van, a mennyei legelőkön, ahol nincs sírás és fájdalom. – Aztán fogta a lapátját, gödröt ásott, belefektette Bátort, eligazította szép, kerek szarvú fejét. – Amit itt láttok, csak a teste, amit visszaadunk a földnek. De a lelke már a Gazdánál pihen – és eltemette szeretett vezérkosát. Fehérke súlyos sebet kapott az oroszlántól, de az a seb, amelyet Bátor elvesztése okozott, mindennél jobban égett. Úgy állt ott, mintha gy9ökeret eresztett volna, nem tudta fölfogni, hogy Bátor nélkül kell továbbmennie.

- Fehérke… Fehérke…

 A Pásztornak kétszer kellet szólnia, míg megértette.

- Igen, Pásztor.

- Gyere… Foglald el Bátor helyét! Mától kezdve te leszel a vezérkos. – Fogta botját és elindult.

  Fehérke nem nézett vissza. A könnyei folytak, de mégis magasra tartotta fejét. Tudta, hogy mától kezdve egyedül kell helytállnia a Pásztor mellett. Rajta a nyáj szeme, és ez nagyon nehéz lesz Bátor nélkül. Fülébe csengtek Bátor utolsó szavai: - Vigyázz a nyájra!

- Igen. Vigyázni fogok, Bátor. Ezért élek.

- Emlékszel-e, Fehérke, mikor azt mondtad nekem, olyan szeretnél lenni, mint Bátor? – kérdezte a Pásztor.

- Igen.

- Hát olyan lettél, teljesült a kívánságod.

- Igen – sóhajtott Fehérke -, csak akkor még nem tudtam, hogy ez ennyire fog fájni. – Hosszan hallgattak. Aztán így szólt:- Segíts, Pásztor, hogy be tudjam tölteni hivatásomat! A szolgálatomat elvégezzem!

- Ne félj, Fehérke, én veled vagyok.

  A Halálárnyékának völgyén már egyedül vezette át Fehérke a nyájat. Ezen a napon Fehérke felnőtt lett. Komoly vezérkos, akit az egész nyáj tisztelt. Akiben a jó Pásztor megbízott.