z evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekbõl a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élõ Istenhez." (ApCsel 14,12.14-15)

Olvasmányok: Mt 26,36-41 és Jel 20,11-15

November 14.
Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: "Én, az Úr, vagyok a te Istened [...]. Ne paráználkodj! [...] Ne kívánd felebarátod feleségét [...]!" (2Móz 20,1-2.14.17)

Isten minden törvénye a nekünk adott ajándékait védi, ezért tiltja az Úr mind a házasságtörést, mind a másik ember társának megkívánását. Az embert õ teremtette férfivá és asszonnyá, s azt akarja, hogy "holtomig-holtodig" házasságban éljenek egymással. A törvény szigorú, de ez a szigorúság bõségesen megtérül a házasélet évtizedei alatt. A hûséges házastárs földi életünk során Isten legnagyobb ajándéka.
Az Isten akarata szerinti házasságban a férfi és a nõ kölcsönösen szeretik egymást, és hûségesek egymáshoz. A keresztyén házasság pedig azzal kezdõdik, hogy az ember nem tartja magát hibátlannak. A házasfelek szeretetük ellenére is vétkeznek egymás ellen. Esténként azonban megbeszélik a nap eseményeit, azt is, amivel megbántották a másikat, a sérelmeket, a félreértéseket. S a Krisztustól nyert bûnbocsánat erejével kiengesztelõdnek: "a nap nem megy le haragjukkal" (Ef 4,26). Így házasságuk a naponkénti bocsánatban megtisztul, és a szeretetben erõsödik. Nemcsak a társuk hibáit ismerik, de a magukét is. Együtt járják végig az Isten nevelõiskoláját. Képesek megváltozni szeretett párjuk érdekében.
A házastársak a szerelemben társai egymásnak - ajándékozók és megajándékozottak -, s mint Krisztus megváltottjai egymásnak testvérei is az Úrban. Hiszen mindketten testvérei Krisztusnak. Együtt hajolnak a Szentírás fölé, együtt járnak Krisztus nyomában, együtt imádkoznak gyermekeik egészségéért és üdvösségért. Sõt a legjobb barátai is egymásnak, mindent megbeszélnek egymással, ami hivatásukra s életükre tartozik. Így egészül ki az egy testté létel ajándéka teljes testi-lelki-szellemi közösséggé. Íme, ez az Isten ajándéka!
A megállíthatatlanul múló évtizedek után fél szavakból értik egymást, szokásaikban és mozdulataikban már hasonlítanak is egymásra. Imádságos figyelemmel kísérik a növekvõ család apraját-nagyját. Próbálnak tanácsokat adni unokák nevelésére, és tudomásul veszik az elutasítást is, hiszen a gondok nem, de a szokások változnak. Együtt járulnak az úrvacsorához, s kézen fogva készülnek az utolsó útra. S amikor az egyik elindul, tudják, hogy az Úrnál találkoznak.Uram, ó, add, ha vándorutam Ott álljunk üdvbe öltözötten
Majd véget ér itt a borúban, Én és szeretteim köröttem!
Elérjek hozzád, Uram, tehozzád,
S te fényes orcád Hol fénylik orcád,
Hadd lássam én! Vágyódom én.
[...] (EÉ 525,1.6)Vágyódom vele és velük együtt! Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.